Hogy érzem magam?
Feltetted ma már önmagadnak ezt az egyszerű kérdést? Egyáltalán érdekel annyira saját magad, hogy a jelenlegi állapota felől tudakolózz? Vagy azt gondolod, hogy ez nem normális dolog, ilyet csak bolondok, vagy hiszékeny emberek csinálnak?
Mai, rohanó világunkban elfelejtjük a kapcsolatot még önmagunkkal is, nem csak a külvilággal. Nem csupán másokkal, hanem önmagunkkal szemben is érzéketlenné és rideggé válunk. Sanyargatjuk és kihasználjuk a testünket, zakatoló elménk rabjaivá válunk, mely folytonos cselekvésre késztet bennünket. Azt sugallja, hogy nincs időnk megállni és nem szükséges karban tartani a szellemünket és a lelkünket, elegendő csupán edzeni a testünket, hogy jól nézzen ki és erős legyen, elbírja mind azt a sok terhet, melyet rápakolunk, nap mint nap. Egyszerűen nem akarunk tudomást venni arról az egyszerű tényről, hogy mi nem csak a test vagyunk.
Honnan tudhatjuk, hogy valóban nem csak a test vagyunk? Honnan tudhatjuk, hogy nem csak az elménk játszik velünk, mikor válaszokat keresünk arra, hogy mi vagyunk mi valójában, honnan jöttünk és mi az életünk célja?
Ezekre a kérdésekre rengeteg módon válaszolhatunk, hisz ahány ember, annyi személyiség és annyi válasz. Tele vagyunk mindenféle gondolattal, melyeket otthonról, az iskolából, a baráti körünkből, a videójátékokból, filmekből, dalokból és a vallási vezetőinktől kapunk. De arra az egyszerű kérdésre, hogy 'valóban nem csak a test vagyunk, voltaképpen nem elegendő mások véleményére hallgatnunk, ahhoz meg kell állnunk legalább egy kis időre és hagynunk kell megnyugodni, lecsendesedni az elménket ahhoz, hogy a megfelelő választ kapjuk a kérdésünkre. Sőt tovább megyek, először is a kérdésnek őszintének, szívből jövőnek kell lennie, csakis akkor bizonyosodhatunk meg róla, hogy nem csupán az elménk akar félrevezetni minket, a kérdésre kapott válasz által. Mert az elménknek bizony nem áll szándékában tudomást venni a valóságról, hogy több vagyunk, mint amit tudunk önmagunkról, nem csak test vagyunk. Az elme a gondolatainkból, a vágyainkból és azokra irányuló cselekedeteinkből táplálkozik, így az átlagember gondolatai, leggyakrabban a vágyai beteljesítése körül keringenek. Ez határozza meg a mindennapjait, így az életét és a személyiségét és ez okozza a szenvedéseit is. Mert ha valami nem sikerül, attól szenved az elméje, úgy érzi, hogy kudarcot vallott és nem volt elég jó ahhoz, hogy a vágyai eléréséért folytatott harcban győzedelmeskedjen. Majd ezt azzal tetézi, hogy újabb vágyakat kreál önmaga számára, felülírván az előzőt. Ezzel pedig egyre kimerültebbé, enerváltabbá, ingerültebbé és kedvetlenebbé válik, majd beköszönt egy depressziós állapot, amelyen gyógyszerek, kemikáliák révén kíván úrrá lenni.
De vajon hová vezet mindez? Tényleg ennyi csak az élet, hogy kergetjük a vágyainkat, amíg ki nem merülünk és megbetegszünk?
A válaszom sajnos igen, amennyiben ezen az úton járunk tovább és nem kezdünk el minőségi időt, énidőt beiktatni a mindennapjainkba. Arról ismerszik meg a ténylegesen önmagunkra fordított törődésünk, hogy másokkal is elkezdünk törődni. Bármily abszurdnak is hangozzék mindez, mégis teljesen logikus, hiszen aki megérzi a törődést és megízleli azt, az egyre kevésbé tud a régi, jól bevált rezgésminőségek, gondolatminták és hiedelemrendszerek mentén tovább haladni, hiszen afféle missziójává válik az új világnézet továbbadása, megismertetése másokkal. Ez készteti arra, hogy törődjön másokkal is, szenteljen másokra is figyelmet. Hiszen ismerjük a mondást;
Amit adsz, azt kapod vissza.
Lauscher Alexander